J. D. Salinger - Magasabbra a tetőt, ácsok - Seymour bemutatása.

Taratatta. Ez a harmadik Salinger könyvem. Elvárásom nem volt nagy inkább csak nagyon kíváncsi voltam rá.
Az aranyos kis kétszáz oldalas könyvecském - amit 150forintért vásároltam - két részre van osztva, durván 100-100 oldalt kapott a két történet.  Namármost ha lehet ezeket itt történetnek nevezni.

Jaqueline vigyorgott. A nagy darab, lusta Bruce Browning keserűen nevetett, Mittagessen kapitány zord arcvonásait fiús mosoly ragyogta be. 

Az első a 'Magasabbra a tetőt, ácsok', ami Seymour esküvőjéről szól - amin ő meg sem jelenik - Buddy, az öccse szemszögéből egy kocsiban, majd a lakásán azon belül is többnyire a wécén. Igen, egy mondatban összefoglaltam a cselekményt. Imádtam. Úgy ahogy volt első szavától az utolsóig, ez az a könyv - pont úgy mint a Zabhegyező és a Franny és Zooey - amit idézni KELL. Egyszerűen olvasod a mondatokat, és 'Jaj, ezt kiírom. Ez de igaz. Ezzel a felirattal akarok egy pólót, jaj ezt a mondatot meg felírom a falamra. Ezt fogom mondani az esküvőmön.' De tényleg. (Szóval márcsak ezért is a 2. részből fogok idézgetni.)
Node. Itt van a második rész az az Seymour bemutatása. Konkrétan Seymour személyéről az első részben sokkal többet megtudunk mint ebben. Ez inkább az elbeszélőről szól aki Buddy az irodalomtanárprofesszormindenség.

Még csak annyit mondhatnék el gyorsan, és azután be is fejezném mindjárt, hogy nagyon kellemetlen meglepetés, ha az ember ott várakozik, mondjuk a Biltmore Hotelben, egy pálma mellett, nyári napon, koktélidőben, és akkor jön a várva várt Nagymester, méghozzá kettesével ugrál felfelé a lépcsőn, arca boldogságtól sugárzik, hogy végre találkoztunk, csak éppen nincs begombolva a slicce.

Az egész bemutatás nagyon gondosan meg van szerkesztve. Azt a hatást kelti, mintha az író leült volna az írógépe felé és elkezdte volna írni az összes dolgot ami hirtelen az eszébe jutott, és mintha át sem nézte volna, mintha egy pillanatig sem törődött volna vele mit hord össze. Vicces. Imádom azt, hogy folyamatosan kommunikál az olvasóval, a zárójeleiben fenntartja annak figyelmét, elköszön tőle amikor aludni tér és próbálja kitalálni mit fog fel belőle. Mit fogok én fel belőle. A bemutatásban szerepel egy Curtis Caulfield akivel a Central Parkban találkozhatunk.... Igen ez roppant fontos dolog.
Az írás végén rátér Seymour küldő tulajdonságaira, aminek nagyon örültem mivel sehogysem tudtam elképzelni őt. Ez is elég fura, főleg az én számból. Először a fekete bozontos haját taglalja, majd a magasságát aztán a mosolyát majd rátér a füleire. Igen, ez igazán nagyon tetszett.
És most jöjjön a hatalmas kritikám, a feketébbnél is feketébb betűim szóval az ami nem tetszett :
Iszonyú hosszú mondatok. Persze ez is elég szórakoztató tud lenni, de volt amikor teljesen belegabalyodtam és a végén nem tudtam, hogyan is kezdődött az egész.
Amit a legjobban utáltam a könyvben pontosabban ebben a Seymour részben az az volt, ahogyan az olvasás végeztével rosszul éreztem magam. Azt éreztem ugyanis, hogy én vagyok AZ ÁTLAG OLVASÓ, akihez beszélt az író és aki nem fogta fel mit is akart mondani. Mert annyi mindent írt, olyan gyönyörűen és a végén én elégedetlen voltam - magammal. Kívülállónak éreztem magam és egy csöppet sem ismertem meg Seymourt. Lehet akkor lett volna önelégült mosoly az arcomon ha Seymour bemutatásának egy lebutított változatát olvasom el. Ez elég ritka szar érzés ám. Mindenesetre azt kell, hogy mondjam nagyon tetszett a könyv, el fogom még olvasni jó párszor.

Egészébe véve Szofija Tolsztojt éppenséggel nem tartom lumennek - és azonkívül is, atomjaim elrendezése következtében én már mindig csak arra a nézetre hajlok, hogy ahol füst van, ott többnyire fő valami, ha nem egyéb, hát eperpuding de csak ritkán jelez tüzet-, mégis, meg vagyok győződve arról, hogy minden dupla-vagy-semmi prózaíróban, de még egy mit-sem-adnék-érte típusban is jókora adag hímnőség rejlik.